Nézzük egymást. Én és a cipő. Én tompán, fátyolos tekintettel, ő ragyogva, kacéran. Egy világ választ el tőle. Ez a világ egyetlen satnya árcédula... Gebedjen meg, aki megszabta az árát. Azért ezt a cipőt akkor is megveszem, ha három hónapig csak füvet legelek.
Egykori főszerkesztőm, Csoóri Sándor azt tartotta, hogy ha az embernek beszélnie kell, tisztelje meg a közönségét, készüljön fel arra becsületesen. Értesülvén arról, hogy Hídverő-díjat kapok, kutatómunkába kezdtem, hogy kiderítsem, mivel járhat ez az elismerés, mi ennek az ódiuma.
Az első kérdés mindenki számára, aki e a díjátadásra figyel, az lehetne: miért Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője kapja alapítványunk idei Hídverő-díját? Erre a válaszom az: mert a Hitel is és Papp Endre is “azonos önmagával”. Többféleképpen is folytatni lehetne a gondolatot: viszont, számunkra, akik tudjuk, hogy az “Azonos önmagával” egy könyvcím, a szerzője pedig Papp Endre, az értelmezés rögtön bonyolultabbá válik.
Hetven évvel ezelőtt, a magyar költészet napján született Kristó Tibor – és ez nem lehetett véletlen, ez már egy korai eljegyzésnek, eljegyződésnek is tekinthető. Már ha egyetértünk azzal a tétellel, hogy költőnek születni kell, nem lehet csak úgy azzá válni.
Sokáig sikerült ellenállnia a legújabb őrületnek, a közösségi oldalak csábításának. Nem esett nehezére, hisz ösztönösen tartózkodott mindenféle divathóborttól. A közösségi oldalakon folyó felszínes diskurzust, felelőtlen okoskodást, fölösleges szószaporítást, amíg tehette, kerülte.