I.
Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra csiszolt citromszelet, merevséggé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így, önmagában gyatra cél. Hadd mondják.
Sem motorzúgás, sem más természetű zaj nem hallszik ide: a hullámok ritmikus csobbanása osztja egyforma egységekre a végtelen nyugalmat. Tőlem jobbra a Meszes hegység húzódik, napnyugat irányában, balra, az Érchegység vonulata. Erre már dombok: megadóan készülnek beolvadni a Nagy Magyar Alföldbe.
Csak pár sor arról, hogyan múlatom az időt, amikor gyötör a a vese-mese bajom és mint nagyszerű gyógyszert ajánlják nekem a katángkóró szárát, amit teaként kell fogyasztani. Szóval, nyár lévén elindultam katángkórót szedni. Találtam is a Körös parton. Már a csípőmig nőttek. A szép kék szemű virágok rémülten mustrálgattak, vajon mi a fenét akarok, hogy olyan harciasan közeledem feléjük.
Elvették az áramot. Fel sem néztünk. Van ilyen. Majd visszaadják. Mindig visszaadják. Legfeljebb egy kis idő után bosszús megjegyzéseket teszünk. Csak úgy megszokásból. Nehogymá! Ez mégiscsak a huszonegyedik század, modern kor, meg minden.