Az irodalomtörténet – írás reformja felé

Vitaindító – elhangzott  2001. május 10-én, Hargitafürdőn

A tanácskozás választott címe  –  Irodalom az utódállamokban –  tulajdonképpen a megfogalmazás egyszerűsége dacára komoly kihívás elé állítja a hozzászólót: az irodalom elméleti kérdéseire való válaszadásra vagy legalábbis az irodalom létére reflektáló eszmefuttatásra késztet. Választ kellene adni ugyanis egyrészt a legfőbb kérdésre, az irodalom mibenlétére, s másrészt arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrejött utódállamok keretei között – Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában, Ukrajnában –   minő magyar irodalmi produkció jött és jön létre immár jó nyolc évtizede. Mindez azonban jóval meghaladja egy tanácskozás lehetőségeit, itt csak egy-egy kérdést vethet fel a hozzászóló, illetve egy, az irodalomtörténet-írás reformját érintő elvárásnak adhat hangot.

Egyszersmind a címben foglalt kérdésfelvetésről kijelenthető, hogy a történelmi események alakította-szabdalta térben és időben keletkező kisebbségi magyar irodalmakra tereli a figyelmet, éspedig azokra, amelyek a 20. század kataklizmái, illetve a század kihívásaira adott válaszok nélkül nem is jöttek volna létre. Léteztek ugyan decentralizációs törekvések a 19–20. század fordulóján is például a magyar szellemi-kulturális-irodalmi életben, de ezek természetszerűek voltak, 1920 viszont egy mesterségesen létrehozott korszakhatár, amelytől az utódállamokban keletkező magyar irodalmak létét számítják. Ha ugyan helytálló az utódállamok magyar irodalmáról többes számban beszélni, különálló magyar irodalmaknak tekinteni ezeket, valamint az anyaországit – s 1945-től számítva a nyugati magyar irodalmat. Igaz ugyan, hogy a trianoni békediktátum következtében, 1920-ban külső, világtörténeti kényszer hatására történt meg a magyar irodalom egységének felbomlása, s ha még ezt a korszakhatárt követően az első évtized a külön-külön létrejövő intézményrendszer kiépítésével, önállósodással, tehát tényleges decentralizációval telt is jobbára, valamint –  Romániát illetően s Babits szavait idézve – egy „külön erdélyi öntudat” irodalom általi kifejlesztésével1, de eltekinteni a történelmi-politikai vonatkozások fölött álló valóságos egység kérdésétől nem lehet. Babitsnak az Erdély című, 1935-ből való tanulmányában tett vallomását perdöntőnek tekintem: „...az erdélyi irodalmat én sohasem mint külön »autonóm« kis literatúrát néztem és méltányoltam. Számomra ez az egységes magyar irodalom egy része volt.”2 Ugyanitt követelményként is megfogalmazza azt, ami természetes, de évtizedeken keresztül hol külső, hol meg belső tényezők hatására mégsem vált az irodalmi közgondolkodás egyik alakító ismérvévé: „A háború utáni erdélyi irodalmat rendesen csak önmagában szokás tekinteni – írta a már hivatkozott tanulmányában. Ideje volna egyszer a magyar irodalom egységében s arra gyakorolt hatásában is vizsgálni. Ez a magyar kritikus természetes joga és kötelessége.”3

A cím más vonatkozásban viszont nem határol be egy bizonyos irodalom-fogalmat, ellenkezőleg: lehetővé teszi a hozzászóló irodalom-fogalma és -képe kifejtését, illetve ebből kiindulva az utódállamok magyar irodalma más-más szempontú tárgyalására és értelmezésére késztethet. Valamely meghatározott irodalom-fogalom és -eszmény mentén ugyanis felvázolható ugyanazon irodalom más-más építménye: mind egy tradicionálisé, mind egy modern nyugatosé, mind egy avantgardé például, valamint egy polgári szemléletűé vagy egy népié. Ahány elméleti feltevés és megalapozás, annyiféle konstruktum hozható létre az egyes utódállamokban született művek, vagyis az irodalom-fogalomnak az alkotásra vonatkozó dimenziója, azaz a lélektani összetevő alapján.

Ehhez a művelethez ugyanakkor hozzárendelendő az irodalom másik összetevőjének a szempontja – követve a Barthes-tól származó irodalom-meghatározást –, a történeti előfeltevés, miszerint az irodalom mint intézmény tételeződik.4 Az adott intézményrendszer –   amely szintén tagolódik – aztán megengedi többé vagy kevésbé az egyes intézmények közötti átjárhatóságot és párbeszédet, de éles viták forrása is lehet, s ez is rányomja bélyegét a születő szövegekre, végbemegy az alkotók esetében is egy-egy pályafordulat vagy cezúra, alkotói útjuk irányváltása, s ebből következően más-más irodalmi irányzat vagy tendencia iránti preferencia válik hangsúlyozottá egy-egy esetben. Minderre példát az 1920–30-as évek Erdélyben születő magyar irodalmából is hozhatnánk, utalva egy-egy Kuncz Aladár vagy Gaál Gábor vonzáskörében alakult írói pályára, valamint pályamódosulásra, vagy a Pásztortűznek, az Erdélyi Helikonnak, az Erdélyi Fiataloknak, a Korunknak az induló tehetségek pályáját megszabó hatására s egy-egy pályakezdés fordulataira.

Mindezeket jó esetben az irodalomkritika észleli és értelmezi, sőt ezen túlmenően ha a Babits által aposztrofált magyar kritikus törekvésébe bizonyos teret kapott és kap is az erdélyi-romániai irodalomnak a magyar irodalom egységében s arra gyakorolt hatásában való vizsgálata, ugyanakkor a létező irodalomtörténeti szintézisek és áttekintések vajmi kevés figyelmet fordítanak erre, nem beszélve arról, hogy ezek legfeljebb a műnemek szerinti tárgyalást választották, vagy egyszerűen olyan, az irodalom lényegére kevésbé releváns tárgyalásmódot választottak, mint az alkotók életkora, esetleg mint a  nemzedékek vagy az intézmények szerintit, s eltekintettek például az áramlatok, tendenciák alapján történő bemutatástól. Az így felállított többé-kevésbé külsődleges szempontok szerinti „rendben” aztán kisebb-nagyobb portrékat szenteltek az egyes alkotóknak. Ilyen szemlélet határozta meg a legutóbbi időkig a középiskoláknak készült irodalomtörténeti tankönyveket is, tehát a befogadó közösség egyik számottevő rétege, az ifjúság sem érzékelheti az egyetemes magyar irodalomba betagozódva az utódállamok irodalmi produkcióját, de még az egésznek az egyes részeit is többnyire külsődleges szempontoknak alárendelten sajátítja el.

Az irodalomelméleti eredmények viszont arra indítanak, hogy végre kell hajtani az irodalomtörténet-írásban is a szükséges és nélkülözhetetlen reformokat, ha korszerű és hiteles irodalomismeret elérése a célunk. Ami az önismeretet illeti, a Babits felvetette kérdés időszerűségétől sem tekinthetünk el. Ő ugyanis hangsúlyozta a korabeli erdélyi magyar irodalommal kapcsolatban, hogy az igazi veszélyt nem a „helyi színek” túltengésében vagy egy sajátos erdélyi hagyományhoz való ragaszkodásban látja, sokkal inkább abban, hogy színtelenül illeszkednek úgymond a pesti „nyugatos” kórusba. „A regionalizmus szelleme ezeknél az íróknál, sajnos, egészen más formában jelentkezett – teszi hozzá. Éspedig a regionális öntudat formájában. Amely kedvezett a dilettantizmusnak, és nem kedvezett a kritikának.”5 Álláspontját ma sem kerülhetjük meg, hogy tudniillik „az erdélyi könyvnek állni kell a versenyt, tisztán belső értékére támaszkodva; s így állnia kell a kritikát is”.6

Vannak, akik szükségtelennek tartják a kisebbségi irodalmak történetének különálló megírását, mások viszont helyénvalónak vélik. Magam részéről elfogadhatónak Görömbei Andrásnak A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen című tanulmányában kifejtett nézete tűnik, miszerint a részek számbavétele mindig az egésznek a világosabb, tagoltabb, összetettebb láttatását kell hogy szolgálja.7 A hangsúlyt ezenfelül pedig a reformra tenném, vagyis azt mondhatom, hogy eljött az idő az  esztétikai értéket képviselő műveknek irodalmi irányzatok, áramlatok, tendenciák szerint való tárgyalására, a rokon alkotási elveken nyugvó, valamint közös poétikai sajátosságokat mutató művek alapján felépített irodalomtörténeti konstrukciók elkészítésére. Annál is inkább, mivel a kezdeményezés és úttörés az anyaországi irodalomtudomány részéről megtörtént. Hasonló szemlélet jegyében a romániai magyar irodalom néhány alkotójáról is készült monografikus munka az utóbbi években, de az útnak még nagyon az elején tartunk. Megalapozott programokra, összehangolt munkára lenne szükség. Nemcsak gyakorlati meggondolások mondatják ezt, hanem elméletiek is, hiszen állandó újraértelmezés tárgya kell hogy legyen a tegnap irodalma s maga az egész rendszer –  amint hangsúlyozza napjaink mérvadó irodalomtudósa, Siegfried J. Schmidt  –,  mivel a megismerés újabb és újabb hipotéziseket állít fel, problémákat vet fel, illetve újabb és újabb eszközöket vesz igénybe időről időre.8 Mondják például, hogy művekről és irodalomról különböző értelmezések legitimálódhatnak, s nem az a kérdés immár, hogy mely értelmezés az „igazi”, tehát nem az interpretáció kizárólagos birtoklása a cél, hanem valódi diskurzus, beszélgetés folytatása irodalmi szövegekről, s az igazi mint érték helyére a „szövegérzékenység”, „kreativitás”, „értelemgazdagság”, „áttekinthetőség” mint interpretációs értékek kerülhetnek.9 Az irodalomtudományt ugyanis dialogikus diszciplínának tekintik – hadd hivatkozzon itt a hozzászóló Bókay Antalra –, következésképpen rossz az az irodalmi interpretáció, amelynek távolságtartásából nem vezet vissza út a megértéshez, az élményhez, amikor üressé, öncélúvá válik a teória.10 Nemcsak egyes művek és életművek tárgyalására vonatkozóan érvényes ez a követelmény, hanem egy-egy irodalom történeti vizsgálatára, interpretációjára is.

Jegyzetek

1. Vö. Babits Mihály: Erdély In: Uő: Esszék, tanulmányok. II. kötet. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 465.
2. i. m. 464.
3. i. m. 466–467.
4. Roland Barthes szerint ugyanis „végső soron az irodalomnak két előfeltevése van: az egyik történeti, amennyiben az irodalom intézmény; a másik pszichológiai, amennyiben alkotás”. (Roland Batrhes, Válogatott írások. Budapest, Európa Könyvkiadó, é. n. [1976], 136.)
5. Babits Mihály: i. m. 465.
6. i. m. 466.
7. in Görömbei András (szerk.), Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, 18.
8. Vö. Siegfried J. Schmidt: Az empirikus irodalomtudomány, EIT: új paradigma, Helikon, 1, 1989: 25.
9. Vö. Odorics Ferenc: Új paradigma-e az empirikus irodalomtudomány? Helikon, 1, 1989: 20.
10. Vö. Bókay Antal, Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban. Budapest, Osiris Kiadó, 1997, 15.